Karácsony után a legszebb, legkedvesebb családi ünnepünk a húsvét. Amilyen szép télen a behavazott táj látványa, és amilyen kellemes érzés eközben a jól fűtött lakásban körülállni a díszes karácsonyfát, épp olyan varázsa van tavasszal a húsvétnak is. Ilyenkor már alig várjuk, hogy süssön a nap, hogy kizöldüljenek a fák. Elég volt a télből, a bezártságtól már irtózunk, napfényre vágyunk.

Hasonlóképpen éreztek az emberek már a réges-régi időkben is. A tavasz a megújhodást hozta, reményt a bőségesebb, változatosabb táplálékra, nem kellett többet fázni sem. Nem volt tehát véletlen, hogy a pogány időkben az új évet is a természet megújhodásakor, tavasszal ünnepelték az emberek szerte a világon. Az sem, hogy ilyenkor a Nap, az élet jelképével a tojással ajándékozzták meg egymást.

A tojáskultusz annyira elterjedt, hogy nincs olyan nép Európában, Ázsiában, Észak-Afrikában, de földünk más részein sem, amelyiknek hitéletében ilyen vagy olyan formában ne lett volna jelen. Tulajdonképpen semmi különös nincs ebben. Az embert mindig ámulatba ejtette a csoda, miként az élettelen tárgynak tűnő tojásból, egyszer csak egy új élet születik. A tojás átmenet a nemlétből a létbe. Feltehetően ezért tették meg a tojást az emberek az élet keletkezésének, a születésnek, a termékenységnek, az újjászületésnek, egyáltalán magának az életnek a jelképévé.

Húsvéti népszokásaink eredete az ősi, pogány újévi ünnepkörnek a ma is meglévő változata. Az ősi szokásoknak sok elemét őrizzük még ma is anélkül, hogy annak tudatában lennénk. Gondoljunk a tavaszi nagytakarításra, az elmaradhatatlan füstölt sonkára, locsolkodásra és a hímes tojásra.

A húsvéti tojásfestés, cifrázás ideje általában nagyszombat volt minálunk. Az asszonyok már hetekkel előbb elkezdték gyűjteni a tojásokat. Kiválasztották a legalkalmasabbakat. A beregi Tiszaháton nagypénteken a keresztanya a keresztlányának nyers tojásokat küldött, hogy legyen mit megfesteni a locsolkodóknak. Ha kellett a tojáscifrázásban is segített.

A húsvéti öntözködés régebben tiszta vízzel történt, ezt a kézfejre locsolták. Később terjedt el a szagos vízzel – a zsálya-, a muskáta-, a fodorka-, és a narancsvízzel - ,amelyet az asszonyok maguk főztek otthon. Ezt az a hajra és az egész termetre illett öntözni. Mára ezt is felváltotta a kölni, a parfüm. Sok vidékünkön vederrel öntöztek a legények, s hogy kinek mennyi locsolója volt, azt a napon száradó ruhadarabok számából könnyű volt kitalálni.

Locsolkodáskor a felnőtt férfiak és legények áldást, a kisebb gyermekek rigmusokat mondtak. Ilyet ma már mindenki rengeteget ismer. Legtöbbjük jókedvű, némelyik nem nélkülözi a vaskos tréfát sem. Egy kevésbé ismert gyönyörű áldással kívánok kellemes húsvéti ünnepet!

„Ős atyáink hagyták reánk e szép szokást,
Hogy öntözzük vízzel viruló rózsaszált.
Őseink szokását tehát ismételem,
Szép, tiszta, friss vízzel magikat öntözöm.
És így érhessenek szép húsvét napokat,
Nekünk adhassanak piros tojásokat.
Kis pohárból öntöm, tartsák kezeiket,
Ifjak és vének, jó barátszemélyek.
Békében legyenek.”

(Malonyai Jenő: A magyar nép művészete)

Faragóné Horváth Katalin