Kapási idők: Örökérvényű szabályt nem lehet felállítani, ahol a kecsege nagyszámban fordul elő, ott a nap bármely szakában számíthatunk kapására. A legtöbb kecsegét azonban az esti, illetve az éjszakai órák adhatják.

Horgászmódszerek: A legeleterjedetebb módszer a kecsege horgászatban a fenekezés, amely lehet végólmos oldalelőkés szerelék, illetve csúszóólmos szerelék. Úszós szerelékre ritkán kap, inkább csak akkor amikor a horgot a fenék felett úsztatjuk.

A felszerelés: A bot 2,40-2,70 m hosszú 25-50 g dobósúlyú

legyen, mindenképpen érzékeny spiccű, de ugyanakkor

gerinces legyen, a kapás megfelelő érzékelése, illetve a bevágás erőssége miatt. Az orsó középkategóriájú, megfelelő fékrendszerrel ellátott kell, hogy legyen. A zsinór vastagsága ne haladja meg a 30-as méretet. A horgok közül a hosszúszárú vékonyhúsúak a legmegfelelőbbek, érdemes alkalmazni a karbon horgokat, mivel ezeknek a hegyét tűhegyesre élezik.

Csalik: A kecsege táplálkozását tekintve apróállatevő, a vízben élő férgeket lárvákat eszi. Fő táplálékát képezi a mederben élő tiszavirág lárvája. Szerény véleményem szerint nem a horgászok okozzák a károkat a tiszavirág állományban, hanem a környezetszennyezés. A legelterjedtebb csali a vörös trágyagiliszta.

Fárasztás, kiemelés, élvetartás: A kecsege kapása apró ütésekből áll, számszerint 2-3 erőteljes bólintást lehet tapasztalni a bot hegyén. Ilyenkor ne késlekedjünk a bevágással, mivel a kecsege amilyen gyorsan fel is tudja venni a csalizott horgot, olyan gyorsan ki is köpi. Az első ütés általában az, mikor a farkával a szája felé tereli a felcsalizott horgot, ha ilyenkor vágunk be rendszerint nem fogjuk meg a halat, vagy pedig a hal farkába akadhat a horog. A második ütésre kell általában bevágni, a gyakorlott kecsegehorgászok rendkívül jó reflexekkel rendelkeznek. A bevágás után a hal megindul a meder közepe felé, erőteljesen védekezik, gyakran kiugrik a vízből. Élvetartása mély vízbe engedett nagyméretű szákban lehetséges, különben hamar elpusztul.